Szabad visszatérési pálya

Ma a Szabad visszatérési pálya témája nagy jelentőséggel bír a társadalomban. A technológia fejlődésével és a világ állandó változásaival a Szabad visszatérési pálya sokak érdeklődési területévé vált. Függetlenül attól, hogy a Szabad visszatérési pálya kulturális jelenség, tudományos felfedezés vagy történelmi személyiség, életünkre gyakorolt ​​hatása tagadhatatlan. Ebben a cikkben a Szabad visszatérési pálya különböző aspektusait és a különböző területekre gyakorolt ​​hatását tárjuk fel, átfogó és gazdagító látásmódot nyújtva ezzel a témával kapcsolatban, amely továbbra is felkelti a közönség figyelmét szerte a világon.

A szabad visszatérési pálya űrhajózási fogalom, olyan, két égitest mellett vezető röppályát jelöl, amelynek mentén haladva az egyik égitestről indított űrjármű a másik égitestet megkerülve, annak gravitációs terét kihasználva, további manőverezés nélkül visszatér az első égitestre. Az első égitest általában a Föld, a második eddig leginkább a Hold volt. Ritkán használják, mert az űrjárművek visszatérésére általában nincsen szükség, csak anyagminta-vétel után, ahhoz viszont általában le kell szállni az égitest felszínére. A 2013-as Mars Scout-program egyik vesztes pályázata a Mars felső légköréből mintát vevő, majd azt hazaszállító űrszonda útját szabad visszatérési pályán képzelte el.

Az Apollo–13 balesete után az űrhajót a Hold felé repülése közben és a Hold túloldalán levő pályaszakaszon beiktatott egy-egy gyorsítással sikerült szabad visszatérési pályára állítani, és ezután további manőverezés nélkül sikeresen visszatért a Földre. A pályakorrekciós égetésekre azért volt szükség, mert az eredetileg megtervezett pálya a Hold körüli pályára állásban fejeződött volna be.

A szabad visszatérési pálya fogalmát meg kell különböztetnünk a szabad pályás közelítéstől, amely egy űrrandevú során nem előre pontosan megtervezett, hanem a helyzettől függően módosított pálya repülését jelenti.

Források

  • Jim Lovell – Jeffrey Kluger: Apollo 13 (Bentley Book, 1995)
  • Űrhajózási lexikon. Főszerk. Almár Iván. Budapest: Akadémiai – Zrínyi. 1981. ISBN 963 05 2348 5